A munka a gyerekekkel, legyen szó Pedagógiai Szakszolgálatról, Gyámhivatalról, Gyermekjóléti Szakszolgálatról, vagy csak egy óvodai érzékenyítő foglalkozásról, egy szülői értekezletről, mindig extra kihívást jelent a számomra.
Amíg a gazdasági együttműködésekben az érdekek világosan kijelölik az együttműködő partnerek viselkedését és az együttműködés útját, addig egy gyermek, csak akkor működik együtt és csak akkor aktív partner egy foglalkozáson, ha ő maga akarja azt, ami történik vele, az esetek többségében bátorításra szorul.
A szülők pedig, akik általában azt sem tudják miért vannak ott, ahol, mi fog történni a jövőben a családjukkal, meddig kell tűrniük egy teljesen más kultúrán alapuló értékrendszernek történő megfelelésre ösztönzést a saját otthonaikban, vagy csak elvesztek a KRÉTA, avagy a gimnáziumi felvételi adminisztrációjának erdejében, főként megnyugtatásra szorulnak. Ilyen esetekben sokszor a gyermek és a szülő között mediálunk valójában.
Az első generációs bevándorló, aki azért választotta Magyarországot, mert jót akart a gyermekének, viszont nem gondolta, hogy ez majd ilyen mértékben eltávolítja magától azt, aki miatt ekkora áldozatot hozott, és a második generációs bevándorló, aki szeret magyar lenni, de közben húzzák vissza egy sokkal tekintélyelvűbb kultúrában felnövés gyökerei. Közöttük mediálunk, sokszor vérző szívvel.
Azt gondolom itt, ezen a mikroszinten a legszembeötlőbb a magyar és a kínai kultúra különbözősége, mégsem ezen a szinten érhető el a legtöbb felkészítő anyag, oktatási segédlet, segítség, ez mindenképpen pótlásra szorul majd a jövőben.
Egyszerűbb az eset számunkra tolmácsok számára akkor, amikor pusztán egy érettséget felmérő vizsgálatról van szó. Ez viszont a gyógypedagógusoknak és pszichológusoknak nehezített pálya.
Alig várom azt az időt, amikor nulladik, nyelvi felkészítő évvel engedik általános iskolába a magyar nyelvet nem beszélő gyermekeket ahelyett, hogy kitennék őket ezeknek a félig-meddig lutri eredménnyel végződő vizsgálatoknak és ahelyett, hogy át kelljen élniük ezeknek a gyerekeknek azt, amit az iskolában kénytelenek átélni a gyenge nyelvtudásuk miatt.
Ezen a ponton érdekes megjegyezni azonban azt is, hogy tapasztalatom szerint megjelentek azok a szülők, akik már nemhogy nem adják le magyar dajkákhoz a gyermekeiket évekre, de még arra is hajlandóak, hogy kivegyék a hétvégi kínai iskolából a gyermekeiket, vagy a nyári szünetben kínai iskola helyett nyelviskolába járassák a gyermekeiket magyar nyelvtanulás céljából egy jó magyar gimnáziumba jutás érdekében. Ezt óriási eredménynek tartom!
Az így felnőtt gyermekek talán egészségesebb lelkülettel fognak tudni közvetíteni a jövőben Magyarország és Kína, a magyar és a kínai kultúra között, mint az ilyen-olyan business schoolokban diplomát szerzett, nem kettős identitással rendelkező, hanem identitás nélküli korábbi második generációk.
